Hol volt, hol nem volt…

Mint a mesékben a hősök, mi is elindultunk világot látni, szerencsét próbálni. Elindultunk, hogy felfedezzük a mesék csodálatos birodalmát, és megosszuk másokkal mindazt, amit ott találtunk. Mesélünk kicsiknek, mesélünk nagyoknak, és közben játszunk is. Ezt a blogot azért indítottuk el, hogy azokkal is megoszthassuk élményeinket, akik nem lehettek jelen egy-egy mesélésünkön, és mint egy mesebeli térképen, nyomon követhető legyen az út, amit bejártunk.

Sokat gondolkodtunk azon, hogy milyen nevet is találjunk magunknak. Végül a Gárembucka mellett döntöttünk. A Gárembucka azt jelenti: bukfenc. A mesékben ha valaki bukfencet, jobban mondva gárembuckát vet, akkor valami csodálatos dolog történik: átváltozik, átalakul. Emberből állattá, vagy pont fordítva – az elátkozott állati alakból visszaváltozik emberré. Szeretnénk mi is felszabadítani mindazoknak a fantáziáját, akik velünk együtt a mesék útjára lépnek, használni a nevetés erejét, amely gyógyír minden bajra, de legfőképp szomorúság ellen kiváló ellenszer, és játszani, eljátszani a meséket. A gyerekekkel együtt átváltozni táltos paripává, királyfivá és királylánnyá, ott állni az Óperenciás-tenger partján, megmászni az Üveghegyet, és legyőzni akár még a hétfejű sárkányt is!

Kedves olvasó! Tarts velünk, barangoljunk együtt a mesék világában, úgy, ahogy a Nap és a Hold járja útját az égen, fényükkel bevilágítva a világot. A Nap a legrejtettebb, legsötétebb zugba is fényességet hoz, a Hold a legsötétebb éjszakában is utat mutat.

A Napos-Holdas Mesemondók

2011. november 12., szombat

Elszabadult nyulak a százhalombattai Városi Könyvtárban

      Százhalombattán, a városi könyvtárban már nagyon sok mesemondó megfordult. A gyerekek szeretnek ide járni, mesét hallgatni, és jó tudni, hogy létezik egy hely, ahol folyamatosan, hónapról hónapra a mesék hívó szavára összegyűlnek a kicsik és a nagyok. Nagy öröm volt számunkra, hogy Kovács Mariann minket hívott erre az alkalomra. S ha már a város száz halomról kapta a nevét, gondoltunk egyet, és olyan mesét vittünk magunkkal, melyben pont száz nyúl szerepel: A király nyulait. Hátha ők építették még valamikor réges-régen azokat a halmokat, melyekről Százhalombatta a nevét kapta.
      Mesénkben a szegény legény útnak indult, hogy szerencsét próbáljon, szolgálatot leljen, de nem kellett egyedül nekivágnia a hosszú útnak, voltak lelkes jelentkezők bőven, akik elkísérték. Volt, aki vele tartott minden kalandban és megpróbáltatásban, volt, aki inkább fává változott, hogy átkelhessünk a rengeteg erdőn, útban a király palotája felé, és volt, aki inkább a királykisasszony mellé szegődött, udvarhölgynek. A palotában nem csak hogy szolgálatot talált a legény, de bizony még a királykisasszony kezét is elnyerhette azzal, ha megőrzi hiánytalanul a király száz nyulát. Ez azonban egyáltalán nem volt könnyű feladat, hiszen a nyulak ahányan voltak, annyi felé szaladtak, és csak a gyerekek segítségével, no meg egy csodasíppal tudtuk mindet újra összeterelni. Hej, a király viszont még így sem akarta odaadni a lányát egy jöttment szegénylegénynek, ezért végül azt találta ki, hogy töltsön meg a legény egy zsákot lódítással, mindenféle színes fantáziákkal! No, ezt ugyan jól kitalálta, mert a legénykének olyan segítői akadtak a gyerekek között, akik úgy sziporkáztak, hogy az egyik hihetetlenebb dolgot mondták a másik után, így végül mégis megtartották a lakodalmat a palotában. A gyerekek pedig úgy ropták a táncot, hogy aznap éjjel még az ördögök sem tudtak aludni a pokolban!


Sűrű, sötét erdő

Vajon hová pottyan az aranyalma?

Nicsak, hát nem egy bolha ül ott a fejed tetején?

Úgy ropták a táncot, hogy az ördögök aznap egy szemhunyásnyit
sem aludtak a pokolban.

2011. október 9., vasárnap

Országos könyvtári napok 2011


      A héten az ország számos könyvtárában és művelődési házában tartottak programokat. Mi Pócsmegyerre indultunk: Karsai Gábor, a művelődési ház vezetője hívott meg miket, hogy mesét mondjunk és játsszunk a gyerekekkel. Borús, esős volt ez a vasárnap, szomorú szürke fellegek úsztak az égen. Leginkább talán ennek volt köszönhető, hogy amikor megérkeztünk, alig pár gyerek futkározott még a teremben. De annak hírére, hogy mesét fogunk mondani, elkezdtek gyűlni a gyerekek, egyre többen és többen érkeztek. Segítettek nekünk különböző színű polifoamokkal leteríteni a padlót, így sikerült egy tiritarka, valódi mesebeli játékteret kialakítani. Nem is kellett mást tennünk, mint felhúzni a hétmérföldet lépő csizmánkat, és három hatalmas lépéssel máris ott álltunk meseország közepén.
      Az eltáncolt cipellők című mesét vittük magunkkal erre az alkalomra. A kinti szürkeség helyét a teremben egy színes, kalandos mese vette át, ahol a királykisasszonyok bizony minden éjjel rongyosra táncolják cipellőjüket, a szegénylegény pedig láthatatlan köpenye segítségével lopakodik a nyomukban. Úton a királyi palota felé még hamuba sült pogácsát is sütöttünk, hiszen e nélkül nem lehet egy valamirevaló vándorútnak nekiindulni.
      A mese után a gyerekeket friss, ropogós pogácsával várták a szülők, miközben kint kenyér és bukta sült, amit mi már sajnos nem tudtuk megvárni. De hamarosan visszatérünk még Pócsmegyerre, hiszen ez a község valóban olyan, mint egy mesebeli világ: aki oda el szeretne jutni, annak előbb át kell kelnie a Dunán, mint a mesehősöknek az Óperenciás tengeren.

Kend nőtt a legnagyobbra, megkapja hát a legnagyobb pogácsát!

Körbe jár a kis kosár: játék a palotában

És akkor átlépjük az első lépcsőfokot, mert nagyon nyikorog...

2011. szeptember 29., csütörtök

Forgószél a Napraforgó óvodában


       Az Újvidék téren, a Napraforgó óvodában járt a Gárembucka. A nagycsoportos gyerekek kíváncsian vártak minket. Talán még kicsit megilletődve a fal mellé telepedtek le, de amint elkezdődött a mese, azonnal körénk gyűltek, és együtt léptünk be a mesék birodalmába. A mesetarisznyából elővarázsoltuk a mesét, amely ugyan még csendesen szendergett, de a gyerekek viharos gyorsasággal felébresztették, és már benne is voltunk a történet közepében.
       Mesénk szegény embere bizony olyan szorult helyzetbe került, hogy már egy falat száraz kenyeret sem tudott adni gyermekeinek. Az ovisok annyira beleélték magukat a történetbe, hogy bár nem rég fejezték be a reggelit, mégis olyan gyomorkorgást hallattak, amitől még egy sárkány dobhártyája is beszakadt volna, nemhogy a mienk. A szegény emberrel sorra látogattuk a szomszédokat, egy kis lisztért, búzáért, hogy legyen miből kenyeret sütni a gyerekeknek. Útban a malom felé megtanultuk a „Két krajcárom volt nékem” kezdetű dalt, aztán segítettünk a molnárasszonynak megőrölni a búzát. Hazafelé azonban a sok csintalan szélfiú, és szélleány olyan nagy forgószelet kavart, hogy az összes lisztet kifújta a zsákunkból. Felkerekedtünk megkeresni a Szélkirályt, hogy panaszt tegyünk, és visszaszerezzük a szegény embernek azt, ami őt illeti.
       Így indult a történet, sok játékkal, sok kacagással. A gyerekek nagyon lelkesen, felszabadultan játszották végig a mese minden percét. Végül rajzokat is kaptunk ajándékba, és voltak, akik marasztaltak minket: szerettek volna még egy mesét játszani.
       Reméljük, hogy egy másik alkalommal ismét ellátogathatunk az Újvidék térre, és újabb mesét varázsolhatunk elő a tarisznyánkból.

Meseébresztő
Jajj a fülem, micsoda gyomorkorgás...


Micsoda forgószél!

2011. augusztus 21., vasárnap

Mes(e)terségek Ünnepén 2011


      A Hagyományok Háza meghívására a Mesterségek Ünnepén meséltünk, fenn a Budai Várban. A Ház önkéntesei Kézműves foglalkozásokat tartottak, minden nap más programmal várták a gyerekeket és szüleiket. Nagyon örültünk a felkérésnek, lelkesen válogattuk azokat a meséket, amelyek kapcsolódtak a négy nap négyféle témájához. Az első napra íródeákos mesékkel érkeztünk, a második nap a szövésről és fonásról szólt, harmadik nap a pásztorkodás került a középpontba, végül vasárnap a hagyományos, régi játékok voltak terítéken.
      A gyerekek papírt merítettek, szőttek-fontak vagy kötelet vertek, csuhébabát készítettek. De kétszer egy nap elcsendesedtek az asztalok, ám annál hangosabb és élénkebb lett a mesemondó szőnyeg. Körénk gyűltek a kicsik és nagyok, meg sokan a felnőttek közül is. A négy nap alatt négyen meséltünk. A gyerekek nem tudtak betelni a mesékkel, folyamatosan újabb és újabb történeteket kértek. Egymásnak adtuk a stafétát, és még a legeldugottabb meséinket is elővarázsoltuk.
      A gyerekek nagyon élvezték a meséket, és néha számunkra is meglepő ötletekkel álltak elő közben:
      Arra a kérdésre például, hogy „Mi lehet a legnehezebb dolog a világon, amit még az ördögök sem tudnak megcsinálni?”, az egyik lelkes legényke azt válaszolta, hogy „Hát a mézeskenyér kenés!”.
      Arról nem is beszélve, hogy mikor minél nagyobb lódításokkal kellett megtömni a király zsákját, a gyerekek annyi remekbe szabott ámítást és ékesszóló füllentést mondtak, hogy még a mi fülünk is kettéállt tőle!


A négy mesemondó: Laci, Andi, Enikő, Maja

Ámulnak a gyerekek

Élt egyszer egy szegény legény, aki....